Manapság a vizualitásnak központi szerepe van világunkban. Minden a látványra épül, a szem az elsődleges befogadószerv így a tömegkommunikáció és a média is ennek szolgálatában áll.
Maga a mozgókép, mint vizuális közeg egy évszázados fejlődése során nyelvi közeggé alakult. Kialakította saját formanyelvét, melyet az ezt a nyelvet folyamatosan magáévá tevő nézőközönség felé kommunikál.
Tudjuk jól, hogy a kezdeti mozgóképek látványához, magához a mozgás tényéhez is hozzá kellett szokniuk az akkori nézőknek (lásd Lumiere-ék vonat érkezését), ezután viszont magát a nyelvezetet kellett elsajátítaniuk. A korai mozgóképek megértését a színházzal való kapcsolat tette könnyűvé, hiszen már ismert történeteket filmeztek le, így az ok-okozati összefüggések és a színházi perspektíva a (nem-élőbeliségen kívül) nem kívántak több magyaráznivalót. Ámdebár, amikor a kamera elkezdte helyzetváltoztató útját, a blendék is mozgásba lendültek és a vágás szerepe is megváltozott, a képek új értelmet nyertek. A film formanyelve mocorogni kezdett.
A korai filmnyelv kialakításának élen járó kísérletezői a franciák (a Lumiere fivérek ’bűvésztrükkjei’) és később az amerikaiak (Griffith párhuzamos montázsa) mellett az oroszok (Kulesov, Eisenstein, Pudovkin...) voltak. A teljesség igénye nélkül itt most az asszociációs montázst említeném meg, mely olyan új szimbolikus filmnyelvet hozott létre, ahol a képek sorrendisége és tartalmi összetétele fontos új egységeket, új jelentéseket produkáltak a tudatban, és végülis kijelenthetjük, hogy erre a ’hagyományra’ épülnek a mai reklámok is...
(Kulesov-kísérlet a képek társításáról, a színész ugyanazt az arcot vágja, a nézők mégis más-más érzelmet véltek rajta felfedezni annak függvényében, hogy milyen kép követte az arc képet)
Ha a filmnézést, mint kommunikációs folyamatot nézzük, akkor a feladó pozíciójában a rendező, a mindenkori alkotó áll; a közeg nem lesz más, mint maga a film és a befogadók mi magunk, a nézők vagyunk. Mindez egyoldalú kommunikációnak minősül, melynek alapja a megfigyelés, hiszen a visszaigazolás nem közvetlen, mi nézők nem tudunk visszahatni a filmre. Ennek ellenére nem elképzelhetetlen a jövő filmkészítésében a nézői interaktív jelenlét, ahol majd választani lehet bizonyos fordulatok irányát illetően. Semmi sem lehetetlen, ezt már tudjuk...
A film olyan ingereket bocsájt ki, amelyek benyomásokat, érzeteket hagynak bennünk, gondolatokat, érzelmeket ébresztenek, lényegében aktivizálja tudatunkat, ezáltal serkentve annak fejlődését is.
A film kommunikációs eszközei:
Képminőség, színek, tónusok, hang, zene, vágás, tempó, képkivágások, kameramozgás és természetesen a színészek, a szüzsé és a fabula.
(Dreyer Jeanne d'Arc szenvedései című filmjében ez a képkivágás egyértelmű viszonyokat jelez, alsó gépállás, megvilágítás, arcok)
A mozgóképeknek is megvan tehát a saját nyelvezetük, amit van, aki jobban megért, van, aki kevésbé. A sok filmnézés egyik velejárója, hogy a zsánerekből kiindulva, azokat felismerve például egy horrorfilmnél már a zene vagy a fényképezés elárulja, mikor jön a szörny vagy, mikor sújt le a gyilkos. Természetesen ezek finomítása és a nézők még erőteljesebb átverésére való törekvés az ’ügyes szeműeket’ nem tudja becsapni, hiszen minden poént lelőnek egyszer, de ma pont azt a kort éljük véleményem szerint, ahol már újat nemigen lehet kitalálni, inkább a régi formanyelvek felidézése, újraértelmezése, felhasználása történik.
Én személy szerint egy idő után észrevettem magamon, hogy filmet már egyáltalán nem úgy nézek, mint régebben, a puszta kikapcsolódás, szórakozás, élményfalás végett. Mostanra már a filmmolyság beszivárgott a szemeim mögé és a filmeket egymáshoz kapcsolom ('ez erre és erre utal', 'ugyanolyan kameramegoldás volt ebben és ebben'...), úgymond szakmai szemmel méregetem őket és a kezdeti naív, rácsodálkozó tiszta befogadásomra rakódott még egy réteg, amit mostanra már igencsak nehéz levetkőzni. De azért néha sikerül...
Józsa Ivett
