Takáts Éva: Zarándoklat (www.takatseva.hu)
A cím egyeseknek talán szokatlan, másoknak egyenesen riasztó, vagy tudománytalan lehet, de létezik a kommunikációnak, mint tudománynak ezen területe is.
Az elearning.ektf.hu oldalon lévő interaktív tananyag fejezetei közül én az általános és személyközi kommunikációs modelleket választottam feldolgozásra. Ezek a modellek leegyszerűsített formában jelenítik meg a kommunikáció legszükségesebb elemeit, formáit, érvényességi területeit. Miért van ennyiféle modell? Nyilván kommunikációnk is sokféle van, illetve a tudományos fejlődés is hozott mindig új szempontokat. A modellek sokféleségén gondolkodva kezdett el érdekelni, hogy létezik-e olyan kommunikációs modell, amely az ember és a transzcendens (hétköznapi tapasztaláson túli létező) kommunikációjára vonatkozik? Amint a címből kiderül, a válasz: igen.
A kommunikációval foglalkozó tudományterület sokfelől közelíti meg ezt a fajta interakciót, amelyek közül én most kettőt választottam, mert ezekhez a témákhoz találtam jó szakirodalmat, illetve ezeket tartottam különösen érdekesnek.
Az első közelítés a transzcendens és a személy közötti kommunikációra vonatkozik. Ezen belül a tudomány elsősorban a befogadói (vevői) oldalt tudja vizsgálni, mint a szent, a transzcendens érzékelését, észlelést, ennek típusait, céljait, módjait. A témával foglalkozók felvetik, hogy attól függetlenül, hogy létezik- e a transzcendens valóság az „Isten-probléma” bizonyosan létezik. Az ember kommunikál Istenével, és ez az interakció „nem akar kihalni” az emberi kultúrából, következésképpen itt az ideje, hogy a tudomány is foglalkozzon ezzel a kérdéssel. (Vö. Quentin J. Shultze: Az „Isten-probléma” a kommunikációkutatásban, In.: Szakrális kommunikáció, Szerkesztette: Korpics Márta, P. Szilcz Dóra;Typotex Kiadó) A „Szent Másik” és az ember közötti kommunikáció megértését, modellezését persze több dolog nehezíti: A kutatások során használatos fogalmaink foglaltak, jelentésekkel telítettek, tehát vagy újakat kell létrehozni, vagy meg kell tisztítani a régieket. A kutatás átterjeszkedik más tudományterületekre, mint például pszichológia, néprajz, társadalomkutatás. A kutatás témája előítéleteket hordoz magában (Negatív: a „Szent Másikkal” kommunikáló ember csak a modern kor előtti irracionális létező. Pozitív: Isten bizonyosan létezik és beszél hozzám.)
Foglalkoznak a témával magyar kutatók is, például Horányi Özséb és köre, akinek kommunikációs modellje megtalálható a kommunikációelmélet elektronikus tananyagában is. Horányi saját szakkifejezéseket használ, ami az elején megnehezíti a megértést, de mivel következetesen használja ezeket, egy idő után könnyen érthetővé válnak. Elmélete a participációs (részesedésen, együttműködésen alapuló) modell, amely nem vizsgálja a kommunikátort vagy a kommunikációs eszközöket, hanem a befogadóra összpontosít. A kommunikáció szerinte nem más, mint az emberrel kapcsolatos közvetítők, ágensek (pl. szem az érzékelésre és kéz a beavatkozásra) együttműködése, részesedése egy problémamegoldás során. Az ágensek, a közvetítők csak akkor észlelnek valamit, ha ehhez előzetes tudásuk, felkészültségük van. Innen nézve a szakrális kommunikáció az egyén felől egy érzés, észlelet, amelyet annak átélője felkészültsége, ágenseinek kódjai alapján isteninek, transzcendensnek tart. Az ágensek, a közvetítők felkészültségét több dolog is biztosíthatja, pl. az egyházi nevelés, szocializáció, stb.… Nagyon érdekes kutatási területeken mozognak a Horányi Özsébbel együtt dolgozó kutatók, ilyen például Korpics Márta, aki a zarándoklatokat vizsgálja, mint a vallási élmény (szakrális kommunikáció) fontos helyszínét, eszközét. (Vö. www.ozseb.horanyi.hu )
A szakrális kommunikáció egy másik szempontja azt vizsgálja, hogy miképpen nyilatkozhat meg Isten titka a különféle kommunikációs csatornák közvetítésében? Mit jelent és hogyan működik a modern kor virtuális gyülekezete? Az amúgy is nehezen megfogható Isten-ember kommunikáció közvetíthető e? Ezzel a témával kapcsolatban a Médiakutató című lap 2010. évi őszi számában találtam egy érdekes tanulmányt Szabó Lajos tollából (http://mediakutato.hu/cikk/2010_03_osz/06_liturgia_ritus_tomegkommunikacio).
A szerző itt is az előbbi témánál említett problémákba ütközik: Az Isten-ember kommunikáció nehezen megfogható, az emberi oldal felől a szakrális kommunikáció nagyrészt szimbolikus (pl. a liturgia), ráadásul a kereszténység esetében jelen van a misztériumi jelleg, vagyis az, hogy bizonyos dolgok nem elmondhatóak. Mindehhez járul még a Shannon-Weaver-féle kommunikációs modellben megnevezett zaj, ami a médiumokra jellemző. Gondoljunk csak arra, hogy például a képernyőn a médiumok által megkonstruált valósággal találkozunk, amely az igazi üzenettől sokban eltérő is lehet. (Vö.: György Péter: Vasárnap, egyházi délelőtt, In.: Élet és Irodalom, 2009. 48. szám, http://www.es.hu/gyorgy_peter;vasarnap_egyhazi_delelott;2009-11-29.html, illetve Marshall McLuhannak a médiumról és az üzenetről vallott elmélete.) Talán ennek is következménye, hogy a rádióban közvetített istentiszteletek jóval kedveltebbek, hallgatottabbak, hiszen a befogadó ebben az esetben nagyobb részben meg tudja határozni az üzenet befogadásának körülményeit.
A kérdések száma jelzi, hogy mennyire sok még a vakfolt ezen a területen. Bár "igazi komoly” válaszokkal nem szolgálhattam, de az talán méltatlan is lenne egy olyan témakör kapcsán, amelynek még csak a körvonalai látszanak.
2011. szeptember 30.
Magi Csaba
Eszterházy Károly Főiskola
mozgóképkultúra és médiaismeret MA; levelező
